DragonMech Memoirs: 1

Ez itt egy pusztaság, annak is a lélektelenebb fajtája. A néhai erdő szánalmas maradványai között égből zuhant óriási szikla izzik és sistereg. A legközelebbi klán, barlangkolónia vagy városmech is több napnyi járóföldre van innen, és a kőtömb-gigász odvaiban kocsonyaszerű szörnyek őrzik titkaikat.

Bár szerénységem tiltja, hogy részletesen elmeséljem, miként kényszerítettem számszeríjam egyetlen lövésével az egyik ilyen ocsmány fajzatot a barlangja mélyére, annyit mondok csak, nem vallottam szégyent hős társaim mellett, ami egyáltalán nem meglepő, de igen üdvözítő, tekintve, hogy hosszú ideje nem mutatkozott alkalom képességeim megcsillogtatására. Túlságosan régóta hever parlagon a tudásom – ez az ocsmány szikla talán fordulópontot jelenthet számomra. A Céhtől érkezett törpe, akinek a nevét gondot okoz a fejemben tartani, feladattal bízott meg minket. Habár úgy érzem, nem igazán efféle kalandra rendeltettem, üres zsebű száműzöttként örülnöm kell, hogy szívbéli cimborám, Zrí neve végre megfelelő fülekbe jutott a városmech irdatlan bugyraiban.

Ó, mennyire gyűlölöm már ezt a tétlenséget, a pórias vánszorgást a felsebzett talajon a szedett-vedett, rongyos törzzsel Nedderpick nyomában. Csak követjük odalent a bámulatos fémgólemet, ezt a két lábon járó, páncélozott várost, ahelyett, hogy vérbeli pilótaként egyike lennék az irányítóterem személyzetének a magasban. Sóvárogva nézem a portyázásról visszatért zsoldosmechák pöfékelő csapatát – és némi idegenkedéssel is, ezt nem tagadhatom, mert szörnyű látni, amint egyes felkapaszkodott kontárok úgy bánnak a kecses masinákkal, mintha lélektelen szekerek lennének, nem pedig érző konstrukciók, amelyek nem pusztán kőszállításra vagy ütöm-veremre valók.

Felháborító, hogy a pénz akadályként állhat egy magamfajta született tehetség előtt. A híres Vasfog Klán nomádjaként nőttem fel, államtól, szövetségtől, királyságtól távol. Társaimmal már gépolajtól szurtos gyermekkorunkban egymás kezét szorongatva, ámultan néztük a sátortábor melletti páston a merész pilótákat, akik párbajra hívták egymást és gépezeteiket! Ó, azok a merész ördögzsokék, akik olyan mozdulatokra vették rá a monstrumokat, amikről talán tervezőik sem álmodtak, és a sivító gőz dallamára kecses táncra perdülnek, miközben csapásokat osztottak és fogadtak! Könnybe lábadna a szemem a gondolatra, de egy igazi pilóta nem érzékenyül el soha.

Talán minden másképpen alakul, ha az ördögzsokék kunsztjai nem adnak fals ötleteket. Amikor azonban az egyik fia, az a visszataszító, önelégült Bernard az én Myrelliám nevét vette a szájára, betelt a pohár. Megvetem a nagyhangú, öntelt embereket, és hálát adok a gőznek, hogy magam egészséges szerénységgel rendelkezem, de akkor sokszorosan úgy éreztem, móresre kell tanítanom. És ha nem alkalmazza azt a teljesen váratlan és aljas manővert párbaj közben – ma már sejtem, hogy a kiegyenlítőkarok túlterhelése és ezzel együtt a láncterhelés felpörgetése lehetett a trükkje –, bizonyára nem nekem kell megszégyenülten, méltán haragos atyámmal együtt távozni a klánból, akire amúgy jogosan fújtattak az öregek, de erről majd később.

Álmaimban délceg mechám fedélzetén térek vissza Vasfog Klán szállásterületére. Masinám karcsú alakja kirajzolódik a hajnali égen, bogárszerű páncélján megcsillannak a kelő napkorong sugarai. Az őrszemek hangyákként menekülnek, amikor roppant fémlába alatt megremeg a föld, a szelepekből felsistergő gőz elnyomja merész kacagásomat, és a fogantyúkat markoló kezemnek engedelmeskedve a gépezet egyetlen gyönyörű ökölcsapással leteríti annak az átkozott Bernardnak a masináját, és a tüzes Myrellia, a szépséges énekmondó lány, aki azóta is epekedve vár rám, riválisom mechjének roncsai felett talál rám, hogy annyi év után csókban forrjon össze ajkunk!

Arra gondolni sem merek, hogy netán másnak adta a kezét.

Évek teltek el azóta, hogy az ostoba baleset miatt elűztek a klánból, és ez bizony hosszú idő egy ilyen forró vérű ifjúnak, mint én Azzal vigasztalom magamat, hogy én is ellenállok az ostromnak, pedig a magamfajta délceg fiatalember óhatatlanul magára vonja a figyelmet. Amikor Nedderpick városmechája leáll, hogy fellátogathassunk a járataiba és a sorunkat várjuk a talpakba épített lifteknél, bizony összesúgnak mögöttem. Pomádézott bajszom kipödörve, sapkámra tolt pilótaszemüvegemen sziporkázva törik meg a napfény, nehéz ellenállni egy-egy lopott csóknak – nyilván, hiszen férfi vagyok és pilóta!

Amúgy jelenlegi kompániám egyetlen nőnemű tagja nem vetélytársa Myrellának. Csinos teremtés, de sohasem lobbannék szerelemre egy elf iránt. Ahogy minket, embereket szemlélnek időtlen tekintetükkel! A tudat, hogy ők még láthatták ezt a világot régi pompájában, erdőkkel, amikor a városok nem a földmélyi barlangokba vagy az óriás mechekbe települtek a holdeső elől! Arról nem is beszélve, hogy Tímé szép csengésű neve ellenére gőzborg, és hiába vagyok a női nem feltétlen és odaadó és lovagias tisztelője, aki minden alkalmat megragad, csakhogy elkápráztassa őket bókjaival, nos, némileg feszengek, amikor Timé tagadhatatlanul nőies formáiból… nincsen jobb szó… sarjadó, karcsú szelepekre pillantok, vagy amikor látom, hogy szesszel táplálja halkan duhogó gépeit, amelyek valamikor, többszöri átépítés után tagadhatatlanul bámulatos tettekre lesznek képesek.

Számomra Myrellia az örök. Elszakadásunk keserű körülményein már túltettem magamat. Azóta megértettem, hogy pusztán az aggodalom beszélt az én Myrelliámból, amikor „fajankónak” és „felfuvalkodott hólyagnak” nevezett; végtére is nem csoda, hogy a félelem majd’ elvette az eszét: hiszen zöldfülűként hívtam ki párbajra azt a fajankót, és valóban halálos veszélyben voltam, mire sikerült kicibálniuk a ronccsá zúzott mech üléséből. És csak azért hagyta, hogy riválisom, az a gazember Bernard ormótlan (megjegyezném, pilótához képest egyáltalán nem kecses) mancsát a derekára tegye, mert máskülönben ott helyben összeesett volna. Akkor bántott az, amit haragnak hittem: azóta okosabb vagyok. Amit azonban azóta sem tudtam megbocsátani, az Myrellia apjának, Gundar Tauroknak a viselkedése. Most azt képzelnénk, egy ilyen legendás hős nemes ötletnek tartja, ha a lánya – elismerem, talán némileg önjelölt, de Myrellia szemmel láthatóan epekedett utánam, bármit is kiabált felém a párbaj után – lovagja éppen az atya mecháját veszi kölcsön, hogy párbajt vívjon a gaz Bernarddal. Mert mit tegyen az, akinek mechje még nincsen, csak tehetsége? Netán szekéren kellett volna kiállnom a pástra?

Pedig Myrellia apja az a Gundar Taurok, akiről még itt, a klántól messze is mesélik, hogyan csalta el egymaga a törzsre támadó holdsárkányt, és aki egyszer képes volt pusztán pimaszságból versenyre hívni az egyik völgy urát, aki a varázslók halott ínból és csontból összefércelt, élőholt mechájával érkezett ellene. Ő hivatkozik meggondolatlanságra! Persze Bernardot senki sem hibáztatta, pedig ő törte darabokra a mechet, amiben ültem. Nincsen igazság.

Ha lenne, akkor nem itt tartanék: bármennyire is fájdalmas, be kell vallanom, egyelőre még egy ócska, egyszemélyes, kivénhedt mecha gazdájának sem nevezhetem magamat. A rám olyannyira jellemző szerénység tiltja, hogy megjegyezzem, ebben a holdbéli szörnyistenek által meggyötört világban nem csak a városok váltak porrá, hanem a tisztelet, ami egy zsokénak kijárna.

Pedig ki tagadhatná, hogy mi vagyunk a lélek a fémburokban, az elme, amely irányt szab a rettenetes kazánokból sistergő gőznek. Kesztyűs kezünk egyetlen mozdulatára életre kelnek a lánckamrák, sziklát rengetve taposnak az acéltalpak! Fülsértő robajjal dördülnek el a lövegtornyok. Legyen az a városmech-gigászok roppant irányítóterme, ahol a fémfolyosók odvaiban lelkekért, zsoldosmechek: minket, zsokékat nem nélkülözhet senki.

De azt hiszem, ismét elkalandoztam.

Kompániánk szerencsére alkalmasnak tűnik arra, hogy együtt alapozzuk meg a jövőnket. Régóta együtt vagyunk már: az én Miló barátom, a fürge hengerész, Zrí, a masinák avatott ismerője, és hollókői Castor, aki derék ember, kiváló harcos, habár talán nélkülözi a gépezetek iránti egészséges tiszteletet. Timé, az elf leányzó még új közöttünk – róla majd később, ha megismertem.

Az utazás első szakasza némi zökkenőkkel, de sikerrel zárult. A törpe céhének remek varázslói lehetnek, pontosan eltalálták, hova zuhannak majd a meteoritok. Rémes holdvihar volt, hetek óta nem éltem át ehhez foghatót. Az eget lángra lobbantották a vérvörösen izzó sziklák, az az ocsmányul dagadozó, óriás holdkorong csak hullajtotta ránk az átkozott darabkáit és még nekem is elszorult a torkom, amikor majdnem vesztünket okozta egy becsapódó szikladarab.

Másnap a szekér mellől figyeltem Zrível és Timével, amint Milo és Castor felderíti az égből zuhant óriás kő környékét, ahonnan értékes fémeket kellene bányásznunk, habár az én érzékeny kezem nem efféle munkára való. Ha nem csalódom, izgalmas eseményekből maradtam ki, félszerzet barátom ugyanis nem tagadta meg magát, és felderíteni indult az egyik hasadékba. De éppen időben érkeztünk, hogy megmentsük őket azoktól a holdbéli kocsonyáktól.

Hamarosan kiderül, mennyien lehetnek még odabent.